Valaha természetes volt a fekete és a fehér bőrű emberek elkülönítése. Ennek egyik módja az volt, hogy feketék nem utazhattak buszon, vagy ha mégis, akkor sem ülhettek le akárhová, és felszólításra át is kellett adniuk ülőhelyüket fehér utastársaiknak. Így ment ez egészen 1955-ig, amikor azonban Rosa Parks nem engedett és ülve maradt.

Amerikában a huszadik század elején a volt konföderációs államok számos olyan törvényt hoztak, amelyek elkülönítik egymástól a fehéreket és a feketéket. Ez azt jelentette, hogy voltak olyan helyek, ahova fekete nem tehette be a lábát, kettéosztották a szolgáltatásokat és felosztották a buszok üléseit is.

Ebbe a világba született bele fekete nőként 1913. február 4-én Rosa Parks (szül.: Rosa Louise McCauley), aki kisgyermekként még természetesnek tartotta, hogy nem szállhatott fel az iskolabuszra a fehér diákok közé, ehelyett gyalog kellett megtennie az utat a többi feketével. Aztán később, amikor szülei elváltak, anyai nagyszüleivel, anyjával és öccsével Montgomery közelébe költöztek. Montgomeryben a buszokon 1900 óta nem lehetett vegyesen ülni, az első négy sor a fehéreké volt, de a buszvezető akár dönthetett úgy is, hogy ennél több ülőhelyet biztosít a fehéreknek, ha szükséges. És bár elvileg nem kötelezhették az utast, hogy álljon fel, ha a neki fenntartott helyen ült, ez mégis sokszor előfordult, ha több fehér szállt fel, mint ahány szabad ülőhely volt. Annak ellenére, hogy az utasok 75 százaléka színesbőrű volt, csak a leghátsó helyek voltak nekik fenntartva. Az volt a szabály, hogy amennyiben fehérek is utaztak a buszon, a feketéknek az első ajtón felszállva kellett megváltaniuk jegyüket, majd le kellett szállniuk és a hátsó ajtón újra felszállva foglalhatták el helyüket. Feketék és fehérek még egy sorban sem ülhettek, így hiába volt három szabad hely, ha ült már ott fehér, a színesbőrűeknek állniuk kellett.

A feketék érthető módon kifogásolták a rendszer igazságosságát. Többek közt Rosa Parks is, aki 1955. december elsején épp munkából tartott hazafele, amikor a buszvezető felszólította, hogy adja át ülőhelyét egy fehér utasnak. Rosa az ötödik sorban ült le, tehát a színesbőrűek szekciójának első sorában, ezért sem érezte úgy, hogy neki fel kéne állnia. És bár három másik vele egy sorban ülő fekete ezt a felszólításra megtette, ő csak eggyel beljebb csúszott az ablakhoz. Végül hiába fenyegette meg a buszvezető, ülve maradt, ezért a szegregációs törvények megsértése miatt letartóztatták, pedig azokban csak annyi állt, hogy nem ülhet fehéreknek fenntartott helyre. Egy héten belül megtartották tárgyalását, összesen 14 dollárra büntették. Azonban a polgárjogi mozgalom legrégibb és legbefolyásosabb szervezete, a NAACP (National Association for the Advancement of Colored People, azaz Országos Szövetség a Színesbőrűek Felemelkedéséért) azonnal mögé állt, és december 4-én bojkottot hirdettek a város busztársasága ellen. A 381 napig tartó bojkottban, mely alatt sok fekete inkább gyalogolt harminc kilométert, semmint hogy buszra szálljon, a busztársaság óriási veszteségeket szenvedett, és kénytelenek voltak eltörölni az elkülönítésről szóló szabályzatot. Rosa Parks bátorsága így nagyobb hatással volt a jövőre, mint ő azt akkor gondolta volna.

Bár korábban voltak mások is, akik nem voltak hajlandóak a feketéknek fenntartott helyekre ülni, de mégis Rosa Parks lett az ellenállás és a rasszizmus elleni harc jelképe. Ennek az lehet az oka, hogy megfelelő időben tette, amit tett és tiszteletben álló, férjezett nő volt politikai affinitással. Életében később alapítványt alapított és több magas állami kitüntetésben is részesült. 2005. október 24-én halt meg. Nőként a történelemben először az Egyesült Államok Capitoliumában, a kupolacsarnokban ravatalozták fel.