A cím tulajdonképpen egy idézet, ami tökéletesen jellemzi a 20. század egyik legjelentősebb fotósát, a magyar származású Robert Capát. Ha ki kellene emelni egy tulajdonságát, az ő esetében mindenképp a bátorság szerepelne az első helyen. Ennek köszönhetően vált a világ talán leghíresebb haditudósítójává, akinek munkásságához hasonlót azóta sem látott a világ, és ennek köszönheti hihetetlenül mozgalmas, ugyanakkor tragikusan rövid életét is.

Érdekesség még a címmel kapcsolatban, hogy ez Robert Capa esetében nem csak fizikai, de érzelmi közelséget is jelentett: olyan típusú ember volt, aki saját maga is átélte az általa fotózottak sorsát. Bátorságán kívül ez a mély empátia tette őt igazán különlegessé.

Robert Capa Friedmann Endre Ernő néven született 1913. október 22-én, Budapesten. Gyerekként nem maradt ki egyetlen csínyből sem, de ugyanakkor a környezete iránti érzékenysége már ekkor is feltűnő volt. Jól jellemzi a történet, mely szerint, amikor egyik barátja megsérült egy meccsen, elkísérte őt a villamosig, majd pénz híján a villamos mellett futott, amíg társa le nem szállt, hogy hazáig kísérhesse.

1931-ben letartóztatták baloldali tevékenység miatt, és csak azzal a feltétellel helyezték szabadlábra, ha érettségi után elhagyja az országot. Így került Berlinbe, ahol újságírást kezdett tanulni, és egy fotóügynökségnél helyezkedett el kifutófiúként. Amikor azonban szülei pénze elfogyott, kénytelen volt félbehagyni tanulmányait. Viszont ekkor hozta meg élete talán legjobb döntését is: fotóriporter lett, mert elmondása szerint az áll legközelebb az újságíráshoz, ha az ember nem beszél nyelveket. Két évvel később, Hitler hatalomra jutásával viszont menekülnie kellett Berlinből.

Úticélja Párizs volt, ahová 1933 szeptemberében érkezett meg. Nehéz idők jöttek, de túlélőképességét, amit később sokszor kamatoztatott, itt fejlesztette magas fokra. Pénz híján sokszor cukros víz volt a napi betevője. André Friedmann néven próbálta eladni fényképeit, de ezzel a franciásított zsidó névvel nem ment jól az üzlet. Itt találkozott azonban későbbi kedvesével, Gerda Taróval, és valószínűleg vele együtt találta ki a Robert Capa nevet. Hogy miért épp erre esett a választása, arról máig megoszlanak a vélemények: egyesek szerint gyerekkorában cápa volt a beceneve, mások szerint Frank Capra amerikai filmrendező előtt tiszteleg vele. Mindenesetre egy 1947-es interjú alapján könnyen kiejthető, amerikai hangzású nevet keresett, ettől remélt több megbízást újságíróként vagy fotósként.

Számításai beigazolódtak, és hamarosan számos lap publikálta fényképeit, melyeket a spanyol polgárháborúban, a fasizmus elleni harc távolkeleti frontján, a második világháború idején pedig Tunéziában és Olaszországban
készített. A világsikert egy spanyol polgárháborús képe, A milicista halála hozta meg számára. 1944-ben részt vett a normandiai partraszálláson is, sőt ő volt az egyetlen fotós, aki a partraszállók első hullámával Normandia földjére lépett. A sors furcsa fintora, hogy az itt ellőtt 106 képből egy asszisztens türelmetlensége miatt csupán 8 darab maradt fent, azok is elmosódva – a LIFE magazin dolgozója túl gyorsan próbálta kiszárítani a fotókat. Emiatt adta Capa háborús emlékiratainak a Kissé elmosódva címet.

Robert Capát a katonák is nagyon kedvelték. Szokásává vált, hogy mindig tartott magánál egy doboz cigarettát és egy csomag cukorkát, hogy bármikor megkínálhassa társait. Persze nem azért szerették, mert lekenyerezte őket. Személyisége tette ennyire közkedveltté, például a humora, ami sosem hagyta el, a lövészárokban is képes volt viccelődni.

1947-ben aztán új ötlete támadt, és társaival megalapította a Magnum fotóügynökséget, amely fiatal fényképészek tanítását tűzte ki célul. Kapcsolatteremtési képessége az üzleti életben is sikeressé tette, de valójában nem ez volt az ő világa. Kalandra vágyott, ezért először a Szovjetunióba, majd Izraelbe ment tudósítani. Utolsó megbízatása Indokínába szólt, ahol egy taposóaknára lépve veszítette életét 1954. május 25-én, negyven évesen.

Robert Capa valójában mélyen elítélte a vérontást. Ugyanakkor meg volt győződve róla, hogy azzal, hogy megörökíti a háború áldozatait, érezteti, hogy van, aki törődik velük. Azonban létezik egy más típusú háború is, amilyenről Robert Capa sem tudósított soha, pedig már az ő idejében is jelen volt. Ez egy olyan háború, aminek résztvevői nap mint nap küzdenek, és szembe mernek nézni sorsukkal. Ők a valódi Bátrak, akik itt élnek köztünk, csak észre kell vennünk őket, ha példaképre vágyunk. Filmet készítünk róluk, aminek trailerét alább megtekinthetitek. Jó szórakozást!