Volt már szó ebben a blogban a közelmúlt egyik legnagyobb fotós haditudósítójáról, a magyar származású Robert Capáról. Jászberényi Sándor kicsit más, ő inkább írásairól ismert és a jelenkor egyik legjobbja ebben a szakmában. Tudósított már Jemenből, Líbiából, Nigériából, Csádból és Egyiptomból is a forradalom idején. Ha Afrikában, vagy a Közel-Keleten fegyveres konfliktus tör ki, ő valószínűleg ott lesz, és olyan részletességgel tudósít, amit még sok külföldi kollégája is megirigyelne. Úgy tudja közelebb hozni a háború borzalmait, hogy itt, a távoli Európában is megértsük hátterüket. És hogy mindezt miért csinálja? Mert saját bevallása szerint egyszerűen képtelen egy helyben ülni.

Magas színvonalon végzett munkájára már a szakma is felfigyelt, 2005 óta számos elismerést begyűjtött: többek közt Szabad Sajtó-díjat, Minőségi Újságírásért díjat és Junior Prima díjat is kapott. Nem véltetlen, hogy jelenleg őt tartják az egyik legjobb haditudósítónak, és publikációit rendszeresen közlik magyar és külföldi lapok egyaránt. Budapest-Kairó című, az egyiptomi forradalomról szóló könyvében így ír a haditudósításról: „Az újságíróknak nem is az volt a céljuk, hogy arról számoljanak be, mi történik az adott konfliktusban. Az volt a cél, hogy beszámoljanak, mi történik a fiukkal, akiket odaküldött a Nyugat.”

Sokakkal ellentétben tehát ő Capához hasonló mély empátiával kezeli a háborús övezetek lakóit, ez pedig már eleve az átlag fölé emeli őt. Amikor például az egyiptomi forradalomról tudósított, nem csupán két hétre utazott az országba, mint legtöbb kollégája. Akkor is ott maradt, amikor az újságírók nagy része már haza utazott. Persze meg kell jegyezni, hogy korábban élt már Egyiptomban, ezért eleve közelebb áll ahhoz a világhoz, és az emberekhez, akik sorsát figyelemmel követhette. Jászberényi másik fő jellegzetessége, hogy sokkal részletekbe menőbben mutatja be a háborút: rajta kívül kevesen foglalkoznak azzal, hogy egy forradalom felkelői hol vizelnek, hol alszanak, mit esznek; kevesen mutatják meg a forradalmak leggyakoribb sérüléseit, a törést és a szakadást. Viszont legtöbb kollégájával ellentétben ő nem érez késztetést a halottak és a sebesültek fotózására. Sőt, fotózni és filmezni is csak azért kezdett el, hogy ne mondhassák, hogy meg sem történt, vagy nem úgy történt meg, amit leír.

Bár még mindig csak 33 éves, számos publikációja, riportja, interjúja jelent már meg többek közt a HVG, a Hetek, az Átlátszó, a Magyar Narancs és a Népszabadság online, illetve nyomtatott felületein. Emellett pedig íróként is jegyzik – két önálló kötete (Budapest-Kairó – Egy haditudósító naplója, Az ördög egy fekete kutya és más történetek című novelláskötet) és rengeteg novellája van, amelyeket rendszeresen lehetett olvasni például az Élet és Irodalom hasábjain.