Van egy filmtípus, amiben a főhős élete egy súlyos betegség, vagy baleset következtében jelentősen megváltozik, sőt esetenként a halállal is kénytelen szembenézni a főszereplő. Jellemzően az új, kényszerű életvitel és a halál közelsége miatt bekövetkező változásokat mutatják be ezek az alkotások. Ebben a bejegyzésben négy ilyen típusú közismert filmet mutatunk be időrend szerint, bónuszként pedig egy saját mű kap helyet, amely itt és most tekinthető meg először.

Hétköznapi hősök többek közt a tűzoltók, a mentősök és a honvédelem tagjai is, azaz minden olyan szakma képviselőit ide lehet sorolni, akiknek az a munkája, hogy életeket mentsenek. Rajtuk kívül pedig hétköznapi hősök még azok, akik adott helyzetben elég bátran, önzetlenül, olykor önfeláldozóan képesek viselkedni. Ilyen emberből viszont kevés van. Róluk lesz szó ebben bejegyzésben.

Voltak, akik attól sem riadtak vissza, hogy magukon kísérletezzenek, dacolva az ismeretlennel. Mások a legvégsőkig elkötelezték magukat szakmájuk mellett, és akkor sem hátráltak meg, ha egyértelmű volt a veszély. Ők voltak a történelem legbátrabb, esetenként legvakmerőbb tudósai, akiket semmi nem tántorított el. 

Egyeseknél a bátorság már-már vakmerőségbe fordul át, de annyi biztos, hogy ha nem lett volna meg bennük a kettő közül valamelyik, nem sikerült volna véghezvinniük az alábbiakat. A lista természetesen a teljesség igénye nélkül készült.

Az alábbi tradíciókban az a közös, hogy - maradva a blog központi témájánál - mindegyik igényel némi bátorságot, merészséget, sőt valójában nem is keveset. Laikusként akár őrültnek is tekinthetnénk azokat, akik részt vesznek ezekben, de egyrészt ennek a blognak nem tisztje ítélkezni, másrészt a busójárás is elég fura lehet külső szemlélőként.  És nem, a pamplónai bikafuttatás nem szerepel az összeállításban, mert itt valamivel ismeretlenebb népszokásokról olvashattok.

Volt már szó ebben a blogban a közelmúlt egyik legnagyobb fotós haditudósítójáról, a magyar származású Robert Capáról. Jászberényi Sándor kicsit más, ő inkább írásairól ismert és a jelenkor egyik legjobbja ebben a szakmában. Tudósított már Jemenből, Líbiából, Nigériából, Csádból és Egyiptomból is a forradalom idején. Ha Afrikában, vagy a Közel-Keleten fegyveres konfliktus tör ki, ő valószínűleg ott lesz, és olyan részletességgel tudósít, amit még sok külföldi kollégája is megirigyelne. Úgy tudja közelebb hozni a háború borzalmait, hogy itt, a távoli Európában is megértsük hátterüket. És hogy mindezt miért csinálja? Mert saját bevallása szerint egyszerűen képtelen egy helyben ülni.

A történelem jelentős része olyan emberekről szól, akik elsőként tettek meg valamit, amit mások nem mertek, vagy egyszerűen nem jutott eszükbe. Koruk előfutárai voltak ők, akik jó esetben a világ fejlődését szolgálták. Ilyen ember volt Mary Wollstonecraft, a feminizmus egyik első úttörője, az újkori nőjogi mozgalmak elindítója is.

Mary Wollstonecraft valódi polihisztor volt: íróként, filozófusként és feministaként is jegyzik. Az, hogy végül a női jogok harcosaként vált igazán ismertté, még a gyermekkorából eredeztethető.

A cím tulajdonképpen egy idézet, ami tökéletesen jellemzi a 20. század egyik legjelentősebb fotósát, a magyar származású Robert Capát. Ha ki kellene emelni egy tulajdonságát, az ő esetében mindenképp a bátorság szerepelne az első helyen. Ennek köszönhetően vált a világ talán leghíresebb haditudósítójává, akinek munkásságához hasonlót azóta sem látott a világ, és ennek köszönheti hihetetlenül mozgalmas, ugyanakkor tragikusan rövid életét is.

Érdekesség még a címmel kapcsolatban, hogy ez Robert Capa esetében nem csak fizikai, de érzelmi közelséget is jelentett: olyan típusú ember volt, aki saját maga is átélte az általa fotózottak sorsát. Bátorságán kívül ez a mély empátia tette őt igazán különlegessé.

Valaha természetes volt a fekete és a fehér bőrű emberek elkülönítése. Ennek egyik módja az volt, hogy feketék nem utazhattak buszon, vagy ha mégis, akkor sem ülhettek le akárhová, és felszólításra át is kellett adniuk ülőhelyüket fehér utastársaiknak. Így ment ez egészen 1955-ig, amikor azonban Rosa Parks nem engedett és ülve maradt.

Amerikában a huszadik század elején a volt konföderációs államok számos olyan törvényt hoztak, amelyek elkülönítik egymástól a fehéreket és a feketéket. Ez azt jelentette, hogy voltak olyan helyek, ahova fekete nem tehette be a lábát, kettéosztották a szolgáltatásokat és felosztották a buszok üléseit is.