Az alábbi tradíciókban az a közös, hogy - maradva a blog központi témájánál - mindegyik igényel némi bátorságot, merészséget, sőt valójában nem is keveset. Laikusként akár őrültnek is tekinthetnénk azokat, akik részt vesznek ezekben, de egyrészt ennek a blognak nem tisztje ítélkezni, másrészt a busójárás is elég fura lehet külső szemlélőként.  És nem, a pamplónai bikafuttatás nem szerepel az összeállításban, mert itt valamivel ismeretlenebb népszokásokról olvashattok.

Onbashira Fesztivál (Japán)

A Suwa-tó melletti fesztivált, melyről sokan állítják a térségben, hogy történelme 1200 évre nyúlik vissza, hatévente csak egyszer rendezik meg. Neve szószerinti fordításban annyit tesz, „A megbecsült oszlopok”. Két részből áll: a Yamadashit áprilisban, a Satobikit pedig májusban tartják. A kettő közül a Yamadashi (jelentése: „kijönni a hegyekből”) a fesztivál veszélyesebb szakasza (lásd: nyitókép). Ennek részeként először hatalmas fákat vágnak ki direkt erre az alkalomra készített különleges fejszékkel, majd köteleket kötnek rájuk. A férfiak, hogy bizonyítsák bátorságukat, a köteleket segítségével kezdik el a hegyoldalon lefelé húzni a hatalmas rönköket a négy Suwa Taisha szentély irányába. Az út nehéz terepen vezet, sokszor kell a fákat a lejtőn csúsztatni, vagy nagyobb szintkülönbségnél dobni, a fesztiválnak ezen a szakaszán ezért különösen sok a sérülés, sőt halálesetre is volt példa. A Satobiki szakaszban a lejuttatott rönköket szimbolikusan a szentély épületeinek alapzatához helyezik, hogy így erősítsék meg azt.

Cooper-hegyi sajtgurítás (Anglia)

Valószínűleg az egyik legfurcsább tradíció, kell hozzá egy darab dupla Gloucester-sajt, egy meredek lejtő és néhány vakmerő ember. A 15. század óta rendezik meg minden év májusában, Cheltenham és Gloucester közelében. A lényege, hogy a lejtőn legurított sajtot minél hamarabb utol kell érni és el kell kapni, aki ezt először teszi meg, megnyeri a dupla Gloucestert. Azonban az egy másodperccel a rajt előtt elengedett gömbölyded tejtermék pillanatok alatt eléri akár a 110 km/órás sebességet is. A versenyen sokan hatalmasakat esnek, 1993-ban tizenöten sérültek meg, köztük négyen súlyosan. Ennek ellenére ezt a tradíciót gyerekek és nők is űzik.

Tűzijáték csata (Görögország)

Az Égei-szigetekhez tartozó Chios-szigeten szeretnek templomba járni az emberek. Emellett az is biztos, hogy itt a leglátványosabbak a húsvétvasárnapok. Ezen a napon ugyanis a két helyi rivalizáló plébánia egymás templomára lövi ki tűzijáték készletét. A cél az, hogy eltalálják a másik harangját. Mindeközben a templomok ugyanúgy üzemelnek, mint bármikor máskor. Egy ilyen csata alatt körülbelül 25 ezer rakétát lőnek ki, nagyjából 150 ember segédletével. A múltban jegyeztek már fel ehhez kapcsolódóan tűzesetet, jelentős károkat a közeli lakóházakban, sőt halálesetet is, de a hagyomány ettől függetlenül továbbra is él.

Férfivá érés hangyakesztyűben (Brazília)

Dél-Amerika dzsungeleinek mélyén él a világ legnagyobb hangyafaja, a Paraponera clavata, vagy más néven a 24 órás hangya. Nevét csípéséről kapta, mely után a fájdalomérzet legalább egy napon át kitart, és átmeneti bénulást is okoz. Bár egy szúrás még nem halálos, több már komoly veszélyt jelenthet. Justin Orvel Schmidt amerikai entomológus az 1980-as években az alapján hasonlította össze a hártyásszárnyú rovarokat, hogy mennyire fájdalmas a csípésük, és mennyire tartós az azt követő fájdalomérzet. Mindezt a rovarokkal saját magát megszúratva kísérletezte ki. Az eredmény az lett, hogy a 24 órás hangya csípése mindközül a legfájdalmasabb. Összehasonlításképp: az Európa legveszélyesebb fullánkosaként számon tartott lódarázs csípése Schmidt tízes skáláján mindössze kettest kapott. Na, van ez a hangyafaj, és van egy brazil törzs, a Satere-Mawe indiánok. A törzs férfivá avatási rítusa abból áll, hogy a jelölteknek 10 percen át kell 24 órás hangyákkal teli „kesztyűket” (összekötözött lapuleveleket) viselniük, majd mindezt összesen húszszor – akár hosszú hónapok, vagy évek alatt – meg kell ismételniük ahhoz, hogy férfivá, harcossá válhassanak. Fájhat.

Újévi csobbanás (Oroszország)

Oroszországban hideg van. Mégis létezik egy tradíció, aminek részeként Újév napján vágnak egy léket a világ legmélyebb édesvízi tavaként ismert Bajkál-tó jegén, majd fejest ugranak bele, és lemerülnek 40 méter mélyre. Az egyik búvár viszi magával az újévi fát, amit a tó alján leszúrnak, és táncolni kezdenek körülötte. Ehhez persze nyilván egy olyan helyet kell keresni, ahol épp nem 1642 méter mély a víz, hanem „csak” 40. Emellett nem elhanyagolható tény az sem, hogy a búvároknak fejenként körülbelül 100 kilogramm felszereléssel kell merülniük, viszont legalább búvárruhát viselnek közben. Ez a tradíció a felsoroltak körül a legfiatalabb, csupán 1982 óta létezik.

A végére felüdülésül jöjjön valami kevésbé durva, de annál fontosabb. A hétköznapok hőseiről forgó filmünk előzetese: